Cím: Good night!
Szerző: Yekaterina
Fandom: BBC’s Sherlock
Korhatár: pg
Kelt: 2011/03/26
Megjegyzés: Nincs bétázva.
Reisuto köszönés-című kihívására

Johnban fel-alá cikáztak az ellentétes érzelmek. Persze a középpontban mindig Sherlock állt. És persze minden gondolatmenetéből káosz lett.
Dr. John H. Watson pontosan tudta, hogy az Isten lábát fogta meg azzal, hogy a Baker streetre költözött, hiszen a lakás gyönyörű, nem kerül sokba, Mrs. Hudson rendkívül kedves. És bár Sherlockot is kedvelte (nem feltétlenül úgy, mint ahogy egy középkorú férfinak kéne, a hasonló életkorral és azonos nemmel rendelkező barátját), unatkozni nem tudott sűrűn mellette. Ez, még önmagában nem is lett volna baj, de sajnos a pihenéssel is így volt. Képtelen volt rá Sherlock mellett.
Sherlock lakótársként elviselhetetlen. Szerette a férfit, de még nem tudta, hogy a megőrül érte, vagy a megőrül tőle szókapcsolatot használja-e többet a kapcsolatukra.
John igazán nem volt válogatós, sem elkényeztetett, semmilyen tekintetben. Katonaorvosként sok mindent látott, és tapasztalt már, ezért csak az első alkalommal borította ki őt, hogy emberi csontokat talált egy ízléses, kék mintás, porcelán csészében; megszokta, hogy előfordulhatnak emberi részek a konyhában. Továbbá az sem zavarta, hogy ugyanezen a helyen nem veszélytelen, ha kiborít valamit, mert Sherlock az ebédlőasztalon kísérletezik halálos vegyszerekkel. Nem, ő óvatos volt, és elfogadta, hogy mindenkinek van hobbija. Kevésbé tolerálta, hogy ha hazamegy, bármikor belőtt állapotban találhatja lakótársát, de mivel ezeknek a belövéseknek a száma az ő beköltözésével fokozatosan csökkent, már ezen is túllépett. De!
Azt. Ki. Nem. Állhatta. Hogy. Hajnali. Kettőkor. Hegedül.
Semmi baja sem volt a zenével, és a hegedűszó sem tartozott gyűlölt dolgai közé, sőt, mi több egyszerűen imádta, ahogy az a gyönyörű kéz kicsalogatja a dallamokat abból az ócska hangszerből, de aludni jobban szeretett. Pont. Azt pedig képtelen volt elhinni, hogy Sherlock egyszerűen nem talál megfelelőbb időpontot arra, hogy kibontakoztassa elképesztő zenetudását.

Ezeken tallózott, miközben feküdt az ágyban – Sherlockéban -, és hallgatta, ahogy a férfi a hegedűt nyúzza. Az oldalára fordult, és ránézett az órára. 4.00. Átfordult a másik oldalára, megpróbálkozva azzal, amivel már két órája kísérletezett. Hátha a füle kiszűri a hegedűszót. Magában szitkozódni kezdett, az éjszaka folyamán kitudja hányadszorra, amikor a vad szóló abbamaradt.
Pár pillanat múlva, a szoba gazdája vágta ki az ajtót, trappolt végig a helyiségen és vetette be magát az ágyba. Még csak oda sem figyelve arra, hogy mindezt halkan tegye.
- Sherlock, te ezt komolyan gondolod?
- Azt, hogy szerintem Mrs. Harris lopta el a medált, hogy holnap el kell mennem folyékony nitrogént venni, hogy nagyon aranyos, ahogy alszol, vagy, hogy…
- Hát ez az, hogy nem tudok aludni!
- Ó. Ne aggódj, az insomniával együtt lehet élni! Jó is, hogy mondod, kávét is kell venni holnap. – John hatalmasat sóhajtott. Egy újabb elvesztett csata.
- Mindegy. – mondta, és lágy csókot lehelt a detektív ajkaira. – Jó éjszakát!
- Ugyan már John… – búgta Sherlock. – Nagyon fiatal még ez az éjszaka.

Cím: Meglepetés
Szerző: Yekaterina
Fandom: BBC’s Sherlock
Korhatár: g
Beta-reader: Nee-sama
Kelt: 2011/02/07
Megjegyzés: Durván nem szól semmiről
Ajánlás: Esztinek, Reisuto-sannak és Nee-samának <3

John elgyötörve sóhajtott. Szomjas volt, és két lehetséges opció volt csak kilátásban: kiképzi magát gyorsan ninjának, hogy észrevétlenül leosonjon a konyhába, magához vegyen némi innivalót, és visszasettenkedjen, avagy szomjan hal. De semmiképp sem akart találkozni Sherlockkal. Nem, és kész!
Vett két nagyobb levegőt, aztán rájött, hogy ez gyerekes viselkedés, pedig ő érett felnőtt, úgyhogy lement a konyhába. Illetve csak a küszöbig, ugyanis ott szembetalálta magát egy paradoxonnal. Mégpedig:
- Sherlock a konyhában van.
- A konyhából finom, sőt, mi több ínycsiklandó illatok terjengenek kifelé.

- Sherlock, te mégis mit művelsz?
Lapos pillantás és gúnyos mosoly.
A tűzhelynél állt – igen, a tűzhelynél, és nem az egyik bunzenégőnél, amiből nem is egy foglalta a helyet az ebédlőasztalon -, egy újnak tűnő lábassal és fakanállal a kezében. Az összhatás meglepő volt és groteszk.
- Milyen következtetéseket vonsz le a jelekből, John? Ha visszafogom magam, és próbálom a te szemeddel vizsgálni a körülményeket, körülbelül hat teóriát tudok felállítani. Nos?
John elengedte a füle mellett az iróniát.
- Te… főzöl?
- Jól felépítetted a vádat, minden bizonyítékot átvizsgáltál? Az igazat megvallva, a fakanál súlyosbító körülmény, de mellettem szólhat, hogy nincs rajtam kötény.
- Sherlock, te tudsz főzni? – Igazából, Johnt mindig meglepte valamivel társa, de nem ilyen dolgokkal. Példának okáért egy levágott fejjel a hűtőben, vagy, hogy barátja ujjongásba kezd, ha valami különösen brutális gyilkosságról szerez tudomást. De ez…
- Kérlek! A főzés szimpla kémia. – Sherlock hanyagul ráejtett egy fedőt művére, és teljes egészében a doktor felé fordult, aki még mindig nem tudta magában hova tenni ezt a felfedezést. A magas férfi tetőtől talpig végig mérte. – Megleptelek.
- Még szép, hogy meg! Eddig mindig én főztem, pedig borzasztóan csinálom!
- Ugyan, John, egyszerűen imádom a rántottádat… – vágott közbe huncutul mosolyogva a konzultáns detektív, de nem zökkentette ki az orvost.
- És mivel a konyhában is csak akkor látlak, mikor épp kísérletezel, én…
- Egy dolog, hogy tudok, és egy másik, hogy nem akarok. Tiszta időpocsékolás.
Sherlock fogott egy konyharuhát, ami minden bizonnyal szebb időket is megért – de mára tarka a véletlenül ráborított kémiai anyagoktól – és felemelte a fedőt a fazékról. – Lassan kész van, megteríthetsz.

Mindketten az asztalnál foglaltak helyet: Sherlock egyik térdét felhúzva ült a székén, és nézte, ahogy barátja jó ízűen falatozik. Ő nem evett, arra hivatkozva, hogy nem esik jól neki a saját főztje. Az asztal másik fele még mindig csordulásig meg volt pakolva mindenféle kémiai kellékekkel; a másik feléről John lepakolt, hogy tudjon hol enni. Időről időre fel-felpillantott a nyomozóra, aki meredten bámulta. Most nem analizáló tekintettel, hanem csak úgy. És ez jobban idegesítette Johnt, mint amikor átvizsgálta a szemeivel.
- Miért van az… – jutott eszébe az első dolog, amivel beszélgetést kezdeményezhet – hogy sosem cáfolod meg, hogyha minket… ööö… – aztán rájött, hogy talán nem ez a legjobb beszéd-téma.
- Igazából mulattat, hogy fűvel-fával összehoznak. – Johnt egy ici-picit bántotta, hogy a “fűvel-fával” kategóriába tartozik Sherlock szerint, de ráeszmélt, hogy nem kéne pont ezzel törődnie. – Szerinted nem szórakoztató?
John már épp fel akart szólalni barátja visszafejlett humorérzéke ellen, amikor is a magas férfi mobilja megcsörrent, majd gazdája kirohant, aztán vissza, lecserélve kék háziköntösét kabátra, és kérdően nézett a férfire.
- Érdekesnek hangzó gyilkosság innen két sarokra, amivel nem tudnak mit kezdeni Lestrade-ék. Akarsz jönni?

Cím: Holodomor – Éhínség
Szerző: Yekaterina
Fandom: Hetalia ~Axis Powers~
Karakterek: Roshia, Ukuraina
Korhatár: pg-13
Állapot: befejezett
Beta-reader: Nee-sama
Ajánlás: Miya-chamának <3
Kelt: 10/05/16 -10/06/14

Az egyszerű bútorozású teremben hosszú asztalnál ültek a jólöltözött férfiak; némelyik tele volt aggatva mindenféle kitűntetéssel, amiktől büszkén dülled a mellkasuk. Mindenki mímelt tisztelettel, álszerénységgel és pöffeszkedő jókedvvel beszélt a háborús eseményekről, csak két személy volt a teremben, akik csüggedten, magukba zárkózva ültek csendesen: a társaság egyetlen hölgy tagja, és testvére. A nő némán nézett maga elé, és összerezzent, amikor főnöke néha ordenáré módon felnevetett, ha valami tömeges elhalálozásról esett szó. Meleg, kék szemeiből teljesen eltűnt a fény, arca beesett volt, rövid, búzaszőke haja megfakult az éhezéstől. Annak ellenére, hogy csinos ruhába öltöztették, látszott, hogy nem ez volt a megszokott; bőre barnára égett a napon, és arcélén aprócska piszok folt ült meg, amit elfelejtettek lemosni. Álcának bár gyatra volt, senkit sem érdekelt ez a néma lány, aki csak bajt okozott. A munkáját többé-kevésbé elvégezte, és a tizedet így is úgyis behajtották rajta, akár kitermelte a megfelelő mennyiséget, akár nem. Majd megtanulja ez a csitri, hogy ha ilyen nemes feladattal látták el, akkor csinálja meg tisztességesen, különben rosszul jár!
Ukuraina az ájulás határán volt. Mindenki itt volt ebben a teremben, aki felelős népe pusztulásáért, mégsem érzett félelmet, se haragot; nem volt hozzá elég ereje.

Főnöke kajánul rácsapott a lány combjára, és ezzel egy időben kitört a díszes társaságból a nevetés. Ukuraina sóhajtva hunyta le a szemét. Lényét teljesen elöntötte az undor, és magában imádkozott azért, hogy haljon meg itt és most. Csak legyen vége ennek az egésznek.

- Elnézést – Roshia megköszörülte a torkát, és a termet kitöltő nevetéshullám elcsendesedett. Utózöngeként néhányan még jólesően sóhajtozva törölgették könnyes szemüket.
– Válthatnék pár szót a nővéremmel odakint, négyszemközt? – Az ország hangja halk volt, de határozott. Roshia vezetője rábólintott a kérésre, Ukuraináé pedig félrevonta a lányt, és suttogva ukránul magyarázott valamit. A lány nem reagált – még egy bólintás erejéig sem – ezért főnöke fröcsögő szidalmak közepette pofon vágta. Ukuraina az ütéstől a földre esett, ám az asztalnál ülők közül senki nem szólt egy szót sem, még csak egy pillantásra sem méltatták. Roshia is némán figyelte talpra kecmergő nővérét, majd mikor az lassan melléért, kisétáltak a teremből.

- Nee-chan… – suttogta Roshia, mikor közelebbről is szemügyre vette a nőt. A vállas, orosz férfi Ukuraina arca felé nyújtatta egyik kezét, de az összerezzenve húzódott el.
- Már nem bírom tovább, Roshia-chan – Ukuraina halkan pityeregni kezdett, és könnyáztatta arcát a tenyerébe temette – Minden nap százak halnak meg, az utcák tele vannak halottakkal. Mindent… Mindent elvisznek a katonák. Feldúlnak mindent, és elviszik, amit találnak. Annyian halnak meg… A kisgyerekek… Nem tudunk többet dolgozni, a föld teljesen tönkrement. Én már nem bírom tovább…
- Egyesülj velem, Nee-chan! – mondta Roshia halkan, mosolyogva; hangjában volt valami iszonyú fagyosság amibe Ukuraina beleborzongott. Rettegett öcsének ettől az oldalától. – Egyesülj velem, és minden könnyebb lesz… Kezdetben is így volt, emlékszel? Egyek voltunk. Szép idők voltak, nem igaz?
Ukuraina könnyezve-remegve rázta a fejét.
- Meg fogsz ölni, Roshia-chan.
- Tudom…

A teremben végig futott a némaság, amikor kinyílt az ajtó. Roshia udvariasan előre engedte nővérét, aki gyorsan a helyére sietett; főnöke odavetett valamit ukránul, a lány válaszképp visszasuttogott, közben törölgette a könnyei maradékát, és próbált úrrá lenni remegésén. A kopaszodó férfi nevetve megveregette a lány fejét, mint a kutyáknak szokás, majd újra belevetette magát az oroszul folyó társalgásba. Ukuraina sóhajtva hunyta le a könnyektől vörös szemeit.

Nihon teáscsészéjét szorongatva ült az asztalnál; Igirisuvel való összeszólalkozásán rágódott. Lehet, hogy nem volt jó ötlet csakúgy elviharzani… Nem igazán veszekedett még így senkivel, ezért aztán fogalma sem volt, mit kellett volna, vagy kéne tennie.
Továbbra is ezen vegetált, néha belekortyolva italába, amikor is rátörték az ajtót. Igirisu volt az; kezében egy szál vörös rózsát szorongatva, fülig vörösen állt, összevonva tekintélyes szemöldökét.
- Ez a tiéd! – mondta rettentő határozottan az angol, és Nihon elé tette a rózsát. Az meglepődötten simított végig a virág szárán, kerülgetve a töviseket, de nem szólt semmit. Igirisu lélegzetvisszafojtva várta a reakciót, de mivel a japán néma maradt, sóhajtva így szólt:
- Ne haragudj azért, amit reggel mondtam! Nem gondoltam komolyan… Megbocsátasz?
Nihon hatalmas komolysággal bólintott, de még mindig a rózsát vizsgálgatta.
- De mégis… Minek a virág? – kérdezte halkan. Igirisu meglepetten pislogott.
- Engesztelésül hoztam – felelte végül az angol, majd lágy csókot nyomott Nihon homlokára.

Furansu kétségbeesetten szorította magához Igirisut, aki rá sem hederített a férfire. Csak állt, és bámult ki az ablakon, háttal a franciának, mindent megtéve annak érekében, hogy ne lássa annak keserű arcát.
- Sajnálom… – motyogta az angol halkan a párás üvegnek.
Furansu megígérte az önbecsülésének, hogy sohasem süllyed idáig. Pontosan tudta, hogy ennek a szerelemnek nincs jövője. Szerelem? Nem is szerelem ez, hanem valami torz vágy; hiszen képtelenek meglenni egymás mellett harcok és háborúzás nélkül, de mégis… Úgy érezte, mintha darabokra hullana minden másodpercben.
- Sajnálod? Bárkit ölelek, a te illatodat érzem. Bárkivel szeretkezek, téged látlak benne. Minden szeretőm arcában a tiedet látom. Nem tudok nem rád gondolni; akarom, de nem megy! Te átkoztál meg, igaz? Az egyik ostoba kis varázslatoddal bilincseltél magadhoz, ugye?! – suttogta vádjait az angol fülébe Furansu remegve, de az továbbra is hajthatatlanul a messzeséget kémlelte. Igirisu sóhajtott, majd így szólt:
- Ezek a saját láncaid, Francis.

Doitsu kitartó figyelemnek álcázva unalmát hallgatta főnöke lassan fél órája tartó monológját. Az elején érdeklődve itta szavait – amikor még azt hitte, hogy ez egy megbeszélés – ám amikorra kiderült, hogy főnöke semmilyen módon nem viszonozza a nemzet figyelmét, hova tovább jobban élvezte a saját hangját, Doitsu úgy gondolta, nem pazarolja energiáit arra, hogy részt vegyen ebben. Fejében cikázó ezernyi gondolattal foglalkozott inkább; új katonai fejlesztések, mit főz Venechiano vacsorára, miről szól majd a következő G8 és neki miről kell majd előadást tartania, hogy Venechiano mit fog viselni akkor és este mit vehet majd le róla… Na, nem! Az egy dolog, hogy a főnöke fejét le se… De azt, hogy itt ilyenekről gondolkodjon! Doitsu megrázta a fejét, elítélve saját, disznó viselkedését.
- Szerinted ez nem így van, Doitsu? – kérdezte hitetlenkedve a főnöke.
- Ööö, nem, csak egy kicsit megszédültem.
- Ha nem érzed jól magad, felfüggeszthetjük a megbeszélést – nézett az alacsony férfi a német szemébe, de az megrázta a fejét.
- Nincs semmi bajom, uram!
- Rendben, akkor folytatom. A válság… – Doitsu érezte, hogy elpárolog testéből az energia. Nem megy tovább. Ha hazaér, megkéri majd Itariát, hogy masszírozza meg. Magában mosolyogva képzelte el, ahogy a fiú finom kezei kényeztetik. Gondolatban csókot lehelt az apró kézfejre, majd tovább haladva végigcsókolta a törékeny kart, aztán gyengéden magához húzta Venechiano forró testét. A fiú felszisszen majd, ahogyan a férfi az inge alá benyúlva végigcirógatja a felhevült bőrét. Venechiano többet követel…
Doitsuból kiszakadt egy hatalmas, vággyal teli sóhaj; teljesen elszakadt a külvilágtól, ahová főnöke aggodalmasnak álcázott hanghordozása rántotta vissza.
- Biztos minden rendben? – Doitsu átkozta magát, amiért felnőtt ember létére nem bír el kéjes gondolataival.
- Az igazat megvallva – köszörülte meg a német a torkát – nem igazán érzem jól magam.
- Ez esetben menj haza. Majd megbeszélünk egy másik időpontot.
- Köszönöm – állt fel Doitsu, majd szalutált a férfinak. – Elnézést a kellemetlenségekért! – Gyorsan összeszedte papírjait, majd kiviharzott az irodából. Főnöke rosszallóan csóválta a fejét.

- Szia Doitsu! Még nincs kész a vacsora. Hogyhogy ilyen korán hazajöttél, Doitsu? Doi…

Supein halkan sóhajtott még utoljára elégedetten, kielégülten. Gyengéd csókot nyomott Furansu szájára hálából, kibújt ölelő karjai közül, majd komótosan lekászálódott a szőke férfiról. A spanyol lustán elnyúlt az ágyon, miközben gyönyörködött a másikban; figyelte, ahogy az nagy nehezen felül, összefogja a kusza, búzaszőke tincseit, aztán rágyújt. A cigarettát hanyagul, de erősen tartva fogták közre ajkai, akár egy pár pillanattal ezelőtt az ő megváltást követelő férfiasságát. Azok a csábító ajkak…
– Minden emberrel le kéne feküdnöd legalább egyszer – mondta halkan, tűnődve Supein. – Bűn, hogy ellopod másoktól ezt az élményt.
Furansu felnevetett. Kecses ujjaival ráfogott a hosszú, fehér szálra, kiemelte ajkai közül, majd finoman kifújta a füstöt.
- Tudod, nem kell hízelegned, enélkül is csinálhatjuk még egyszer. Nem mintha nem esne jól, de a barátom vagy, megteszem érted szívesen.
- Nem azért, csak szerettem volna, hogy tudd.
- Ne aggódj, tudom – vigyorgott a férfire Furansu. Supein csak fejcsóválva somolygott a másik önelégültségén.

Boldog némaságban telt a délelőtt. Finrando a konyhában sürgött-forgott, míg Suweiden az ebédlőasztalnál olvasott. Kedvenc könyvébe mélyedt bele századszor, tán ezredszer is, mikor házastársa megtörte a csendet.
- Umm, Su-san… Levennéd a cukrot? – kérte a férfit Finrando csillogó szemekkel, mintha valami hatalmas dolgot kívánt volna. – Nem érem el…
Suweiden némán bólintva fogadta el a magyarázatot és pillanatok múlva ugyanezzel a kifejezéstelen arccal adta a cukortartót a kezébe. Finrando szeretetteljes mosollyal fizetett érte, beragyogva a magas férfi napját.
Suweiden leplezetlenül méregetve figyelte felesége karcsú testét. Ahogy Finrando hátat fordított neki, csípőjénél fogva rántotta magához, arcát az ezüstszőke tincsekbe fúrva.
A fiatalabb férfi arca a vörös egy elképzelhetetlen árnyalatába fordult, amikor megérezte Suweiden hatalmas erekcióját a fenekénél; kezéből az üveg cukortartó a földön lelte halálát és milliónyi darabra tört szét.
- Jézusom, Su-san! Ezt ne, én… Úristen! Jézusom! – Finrando kezébe temetett arccal pánikolt, és a szemüveges férfi csak ennyit felelt:
- Túlreagálod.

Az eső hirtelen és hatalmas mennyiségben zúdult London utcáira, de a városlakók ezt rezignált nyugalommal vették tudomásul; rezzenéstelen arccal kapták elő esernyőiket, és sétáltak tovább.
- Sajnálom, hogy pont a látogatásod alatt fordult rosszabbra az idő… – mondta halkan Igirisu, mikor már nem bírta nem észrevenni Nihon feszélyezettségét. A bársonyos hangra a japán összerezzent, lopva az angolra pillantott, majd folytatta azt, amit eddig is csinált. Bizonytalanul, kezét tördelve nézett el a távolba, és azon gondolkodott, hogyan adja Arthur tudtára zaklatottságának okát. Mélyen magába szívta az eső jellegzetes illatát, majd megpróbálva megszokni a másik zavarba ejtő közelségét, szemlesütve magyarázkodni kezdett.
- Nem az esővel van bajom, Igirisu-san, hiszen ez a város még ebben az évszakban is különleges, csak… Mindegy, igazából nem fontos. – Nihon félénk mosollyal karolt bele az angolba a hatalmas esernyő óvó takarásában, kiverve a fejéből azt a pillanatot elrontó gondolatot, hogy Japánban csak a szerelmesek bandukolnak egy esernyő alatt.

- Szia Han-chan! – rúgta be maga mögött bűbájosan az ajtót Porando, átkiabálva az apró lakáson. – Elhoztam Amerika legújabb katasztrófafilmjét!
Hangarii mosolyogva szaladt ki a nappaliból.
- Indítsd el, addig csinálok pattogatott kukoricát!
***
- Hát, meg kell hagyni, Amerika nagyon szépen összehozta a grafikáját… – nyúlt a távkapcsolóért Hangarii, hogy véget vessen a főcímnek, miközben Porando kissé kábán simítgatta el szoknyáján a ráncokat.
- Jah… Bár picit unalmas, hogy itt is Amerika volt a hős. – összegezte a szőke fiú. – Kár, hogy Itaria nem élte túl végül.
- Bezzeg Roshia igen! – horkantott fel gúnyosan a lány. – De… Vajon velünk mi történt?